Eddig 11 komment érkezett ()

• 1.  iTom
  2007. 10. 30. 21:49

  *

  Az eleje nekem picit túlírt. Nem rossz, de azért húztam rajta kicsit, megmutatom. Aztán "tedd mérlegre", ahogy Zsolt mondaná.

  "Lámpabúrát, sok tele dobozt, füstös ruhákat
  már régen visszahoztam. Maradt még az ágy.
  Puha embernek túl kemény, rároskadni ketten
  épp elég, nem bírom el."

  A vége nagyon-nagyon tetszik, először persze úgy olvastam, hogy "hány emelet magasra kéne mennem, hogy aki fent lakik, egyszer csak lent legyen". De az ott, az belátom sokkal jobb - mert benne van az otthon is, de benne van egy idősík is "éppen akkor ott", meg értelmezhetjük meghatározatlan helyként is - sőt, aki fent lakik, ugye, akár lehet az Isten is. Nagyon fifikás.
  Az is k. jó, hogy az orvos hangja beúszik, majd kiúszik a versből, szinte észrevétlenül.
  Az elliptikusság egy helyütt zavarba ejt: "Még a hajcsatokat is..." - mármint az orvos "látja" a "hajcsatokat", vagy a versbeszélő "visszavitte" azokat is. Vagy az Orvos közvetít világok között, vagy a versbeszélő visz át egy világot a másikba át. Ági, ez piszok izgalmas, jól megírt vers. (Lehet, hogy elég lett volna a csillag az elején, de közölhetnékem van.)

• 2.  sirokaimatyi
  2007. 10. 30. 21:52

  elindítottam a zenét, és elolvastam. egyszer. k.szép. nem olvasom el még egyszer.

• 3.  iTom
  2007. 10. 30. 21:52

  "a vissza irányát már nem tudom"
  "mindennel úgy bánok, mintha nem kéne
  soha visszaadni"
  "itt, hogy aki vagyok, odaadjam másnak"
  *

• 4.  t
  2007. 10. 30. 22:38

  Ne vedd bosszúnak, kérlek. (Ilyenkor szoktad éppen annak venni, már ismerlek, mikor kérem (!), hogy ne.)

  "Nem bír el

  Lámpabúrát, sok tele dobozt, füstös ruhákat
  már régen visszahoztam. Maradt még az ágy."

  Az első mondat nekem magyartalan.

  "Kis, szürke kanapé, puha embernek túl kemény,
  rároskadni ketten épp elég,"

  Annyira zavaróak nekem itt a rímek. Szinte viccesen könnyűvé válik a cipelős soroknál a vers. Direkt?
  Szerintem ez így infantilis.

  "cipelem egyedül,
  nem bírom el. Hogy bírhatnám, összetört
  egy csomó csontom, mutatja az orvos, itt a
  bordája hogy kiáll. Átszúrja talán, nemsoká."

  Megint a rímek. Nekem teljesen feleslegesnek tűnnek. Cafrangok.
  Ráadásul a "bordája hogy kiáll. Átszúrja talán, nemsoká" sor rímképlete oké, hogy jambikus(-- u- u- -- uu -- u-),
  de nekem ez a jatalán momentán nem jön be.

  "A keze átlátszó, kifolyt belőle a simogatás."

  *********************

  Látom az arcán, költözik."

  -"-

  " Közben az érben
  a vér megfordul, és vissza, bár a vissza
  irányát már nem tudom."

  Ez nekem okoskodásnakm, hogy Marcit idézzem: lila ködösítésnek hat.

  " Még a hajcsatokat
  is, ahogy a szőnyegből fűként kiállnak."

  Ezt nem tudom elképzelni. Pedig láttam már hajcsatot. De elhiszem.

  "Üres akvárium, egy fénykép mohás oldala."

  Ez lassú kép (mmint lassan esik le, de hat.)

  "Kölcsönkönyvek, tele szamárfülekkel:
  mindennel úgy bánok, mintha nem kéne
  soha visszaadni."

  *

  "Nem is kell, tartsd meg.
  Itt tanultam újra a beszédet, itt a sírást,"

  Ez ismerős valahonnan.

  "itt, hogy aki vagyok, odaadjam másnak."

  Ez tetszik.

  "Megbeszélem magammal, csak a kert marad,
  a többit valahogy átviszem. Nem tudom,
  hány emelet magasra kéne mennem, hogy
  aki fent lakik, egyszer csak ott legyen. "

  Itt is van egy zavaró összecsengés.

  Szóval én még dolgoznék rajta, azért a pár sorért megéri. Azoknak vers kell, hol lakásuk van. Én főleg a ritmust kalapálnám egyneművé, a felesleges dallamosságot, meg a rímeket kiírtanám.

• 5.  soosg
  2007. 10. 31. 5:48

  "Az első mondat nekem magyartalan."

  Mindamellett érdekes, hogy az elspórolt névelők után mennyire pazarlásnak tűnik (nekem) a "már régen" kifejezés. Elég lenne egy "rég". "Maradt még az ágy" helyett: "Maradt az ágy".
  "Kis, szürke kanapé, puha embernek túl kemény,
  rároskadni ketten épp elég, cipelem egyedül,
  nem bírom el." helyett:
  "Kicsi, szürke. Puha embernek kemény,
  rároskadni ketten elég, egyedül cipelem.
  Nem bírom el." Pl. Csak játszom vele. Elnézést érte. Hiába a cipelés, légiesebben jobban tetszene.

• 6.  mizs
  2007. 10. 31. 7:00

  Egyik képből a másikba lepődöm meg. Miközben ráismerek, persze, a kiálló bordára és hajcsatokra, meg a szamárfülekre is, de hogy kifolyt a kézből a simogatás, meg a fénykép mohás (északi?) oldala, ehhez már a te szemed kell, Ági.

• 7.  harasztiági
  2007. 10. 31. 9:49

  Nagyon lendületből írtam, szóval a rímek, ha vannak, azok automatikusak, és mivel nekem nagyon az egész részét képezik, nem tudom, nem akarom őket kiszedni (hadd ne, légyszi')(és még jambikus is, nahát, a robotpoétám, úgy látszik). Valahogy az ilyen belső, esetleges, épp csak összecsengő rímek mindig is tetszettek, minden versben, valahogy olyanok, mint a való életben egy találkozás egy ismerőssel az utcán. Szép véletlen. Mivel ezt nálam mindig felhozzátok, majd gondolkodom rajta, csak az a baj, hogy nekem ez így tetszik.

  Tocó, életemben nem vettem még bosszúnak tőled semmit, sem semminek, ezt most pedig kifejezetten köszönöm, nemhogy. Grrr.

• 8.  iTom
  2007. 10. 31. 11:36

  Tocó, nem magyartalan az első mondat - éppen azért, mert a tárgyrag határozottá teszi a főneveket eredendően. A másik, hogy a névelőtlenségnek van nyelvi értéke: általánosat, kategorikusat jelent - vagyis a főnevek közelebb esnek a hatására a fogalmi síkhoz, mint a konkréthoz. Nekem kifejezetten tetszik, hogy ez egyszerre érzéki szöveg, egyszerre gondolati.
  A rímek annyira tompák, hogy csak a szemnek tűnnek annak, próbáld hangosan felolvasni, lélegeztetni, életre kelteni a szöveget - eltűnik a jelentőségük.
  Hajcsat - ha nem hullámcsatot képzelsz magad elé, akkor nem is tudod elképzelni. A hullámcsat tényleg olyan, mint a megfeketedett, elszáradt fűszál. Lehet, hogy pontosítania kéne itt Áginak, nem tudom - nekem egyértelmű volt a hullámcsat.

  Annyira jó, hogy nem olvasunk egyformán. Tényleg. Jobban világítanak emiatt a versek.

• 9.  mizs
  2007. 11. 01. 8:41

  Az "Átszúrja talán" pedig úgy látszik, nem hagyott békén, ma reggel, motoszkált tovább, átszűrődött ebbe a versbe:

  Fésűből fogak

  Egy udvart álmodott magának, ahol
  a szárítókötélen mindig lobog
  valami vászon és selyemutánzat,
  ahol szirmok hímezik tovább a szem
  mögül kilépő szarkalábat, tenger
  vadszőlő rozsdáll a bádogcsatorna
  fokán, s mint fésűből fogak, szálanként
  törnek ki egy vesszőszék ívei, és
  nem szúrnak át. Álmodott hozzá
  koppanó és kiburkolódzó diót,
  ahogy lába elé gurul, s míg lehajol
  kötényét összefogva, hangosan rá-
  köszön a szomszéd. Életet játszott,
  tudta, nem marad el az előadás.

• 10.  t
  2007. 11. 01. 19:05

  Most meg tetszik az egész. Nem értem.

• 11.  labdo
  2007. 11. 04. 23:01

  majd átvisszük együtt,anyám.van benne gyakorlatunk...babzsákPUFFFFFFFFFFFFFFF.D,L :)

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.