Szép lassan

Holnap beszélgetek a Könyvhétre megjelenő Szép lassan című verseskötetemről Horváth László Imrével, a kötet szerkesztőjével.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Helyszín: Café Zsivágó
Paulay Ede u. 55, Budapest, Hungary, 1061

Időpont: 2012. 06. 07. 19:00

 

 

Hangoló

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: G., 2012. jún. 6. 20:08 - címkék: kötetbemutató, megjelenések, soós gábor és kategóriák: Soós Gábor, ego - még nincsenek kommentek
Főoldalra ajánlom!

Hé exó thalassa

 

Arra emlékszem, hogy uszodába jártunk sokat,

előtte körbefutottuk néhányszor azt a kis

tavat is a parkban, de az már túl közel volt a halálához,

így utána inkább úszni jártunk,

mintha csak ketten lettünk volna mindig

a négysávos nagy medencében

olykor lejött az egyik barátnőd is,

nem kellett már visszajárni a kórházba,

a feladatok áttelepültek az elhagyott házba

ahonnan először ki kellett költöztetni az élettársát

nagy botrány volt, én olyan voltam végig,

mint valami nehezék, könyvtámasz vagy

díszes papírvágó kés egy íróasztal fiókjában,

jó hogy ott van, de elég haszontalan, július, augusztus,

közben elolvastam az Iliászt, ha nem vagyok

ott persze már akkor vége lett volna köztünk,

még névnapomra adott egy üveg tihanyi bort

címkétlen palackban, tudom hogy finom,

adott már régebben is, ezt mégsem bírom megbontani,

ki kell találnom még hogyan igyam meg,

mert olyan a spájzban mint egy fölösleges ereklye,

mint például ahogy a szívemben már

fölösleges világegyetem vagy te, talán

úgy lesz, mint a mobiltelefonom sinkártyájával,

amikor ellopták, kiszedték a körömnyi

műanyagot belőle rögtön és egy közeli

kukába dobták, gondolom, a számom a régi,

új készülékem van, valahol egy kukában

körömnyi műanyag, némi fém, az üzeneteink,

fényképek rólad, híváslista, aznap éjjel feküdtem

le először mással, így igyam meg a bort,

így felejtselek el, ültünk a garázsban, tele volt

még vele, a kedves tárgyai, mindenféle szerszám és

különleges ital, már pár nap eltelt, arról beszéltünk,

azt mondtam neked, megdöbbentett, mennyire ostobán

és szimplán megtörténik ahogy meghal valaki, olyan

simán és egyszer csak kész volt a dolog, egyetértettél,

mítosz nélküli az egész, ez a legborzasztóbb benne,

még csak az előszelét érezted a következőknek

én már a kórházban, az erkélyen, mikor rágyújtottunk,

te éppen megnézted apád holttestét a szobában

a nagybátyád támogatott, ennek meg kell lennie,

most már ugye soha nem hagysz el, mondtad nekem bőgve,

mikor rágyújtottunk, olyan érzésem volt, mintha velünk lenne,

sokat cigiztünk együtt, laza fickó volt, a korlátnak támaszkodott

és azt mondta, mostmár te vigyázol a …-ra, utána

az ölembe ültél, néztem négy emelet magasból

a kórházudvart, szemben a másik épület betegeit,

vajon ők is rettegnek, aztán éreztem nincs más már hátra,

és nagyjából fél év múlva lesz vége, január körül,

persze elhúzódik majd, április, május, végülis

mire nyár lesz, tényleg végleg nem leszünk már együtt,

a következő pillanatban ez is messze volt, de ezt sem

felejtettem el, azt sem hogy vigyáznom kéne rád,

amikor megírtad, ne keresselek, tudtam hogy csak eddig

tervezhettem még az irracionális ragaszkodást is, április eleje

volt, a gyors hetes buszon, a Gellért környékén

abban a nagy kanyarban kezet fogtam vele, elbúcsúztunk békében,

hát nem jött össze, én megtettem mindent, azért nincs harag,

mindig kedves kísértet volt, jó lett volna berúgni még

vele, mint mikor élt, nagyon szerettem, bár többet

látogathatott volna téged az első időkben,

szedje össze magát, mondogattam neki, nyugtasson meg

álmodban vagy valami, de ha meg is jelent, csak nézett

szomorúan, azt mesélted, bosszankodtam, unatkozott

a másvilágon, téblábolt a külső tengerben,

hé exó thalassa, a régi görögök így hívták az Atlanti-óceánt,

a külső tenger ami körbeveszi az egész

földet, így képzelték, hé exó thalassa

olyan mint egy köszönés, vidám mondat,

na mi a helyzet, végülis milyen a végtelen,

itt erre elég furcsa, biztos hogy

nem lehet úszni benne

vagy körbefutni vagy meginni.

 

 

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: horvath01, 2011. ápr. 27. 12:14 - címkék: és kategóriák: Horváth László Imre - még nincsenek kommentek
Főoldalra ajánlom!

Ceremónia

Anyámnak nincsenek barátai,

így estefelé, ha kijön a templomból,

vastagon magára keni dán púderét,

és egyenesen ellenségeihez tart.

 

Kedvesen beleszól a kaputelefonba,

fölmegy, a konyhában leül–

sandán néz az elzárt nappalira -,

régi sebeket nyit fel,

majd megmutatja az anyajegyeit.

Nemsokára üvöltve távozik.

 

Ellenségei nem tudják,

hogy anyám ezután a sportpályára megy.

Kezében lefelé fordított, száraz virágcsokorral

boldogan futni kezd.

 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: eloszezon, 2011. márc. 15. 23:12 - címkék: és kategóriák: Szőcs Petra - 8 komment
Főoldalra ajánlom!

Lenni vagy nem

 

 

Megtörtént az átváltozás. Ültem melletted,

és azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik.

Ugyanaz voltál. Én is. Zsúfolásig tele a kávézó,

háromnegyed óra múlva indul a vonatod. Egy rövid

kávéra ráérsz. Azt hittem itt maradsz hétvégére,

ez volt az egyetlen mondat, amit meg tudtam

fogalmazni és kimondani, azt hiszem. Majd a

következőn, válaszoltad csendesen. Beszéltél

a körülményeidről, a dolgokról, amik vannak.

Az első munkahelyed milyen, ott az emberek,

a kutyád ma pisilt először felnőttesen, büszke

vagy és meghatott, mintha először járna egy gyerek,

láttam is, ragyogtál, jó kedved volt.

Összegezve, a körülményeidre bomlottál szét,

és te eltűntél, már nem vagy. A buszon tényleg

azon gondolkodtam, melyikünk nem létezik,

aztán napokkal később rájöttem, olyan volt, mint

abban a filmben, (együtt is láttuk) ahol a végén

kiderül, hogy a főszereplő végig halott volt, ezért

hidegült el a feleségétől, mivel kísértetként élt

mellette kábé egy évig. Beszélj hozzá álmában,

tanácsolta a kisfiú, aki látta a halottakat.

Az ember megtette és végre rájött,

mi a probléma. A buszon még azt gondoltam,

valószínűleg én nem létezek, én nem tudok mit

kezdeni mostanában senkivel, aki mellettem van.

Ha kicsit oldalra fordulok. (Akkor álltunk a buszon,

te, sok csomaggal, sokszínű ruhában, kabátban,

alul a kiskutyád, én mellettetek, oldalra fordulva.)

Egyedül vagyok, amint kikerülsz a látóteremből.

Így, most egészen biztos.

Leszálltam és sokat sétáltam, nem bírtam hazamenni

a szobámba, hosszas tanakodás után beültem az egyik

kedvenc helyemre, csapolt barnasört ittam és olvasni

kezdtem a Hamletet, a buszról leszállva vettem meg egy

olcsó könyvesboltban, néhány nap múlva ezt tanítom,

mindenképp el kell olvasni, de jól is fog esni, mert talán

Hamlet is úgy volt, ahogy emlékeztem, hogy mintha

nem létezne (vagy csak halványan, mint a szellem)

körülötte mindenki. Kiderült, valójában jóval inkább

feltalálta magát, mint én, dolga is több akadt,

kevesebbet filozofált az egész mű alatt, mint

ahogy nekem derengett, csalódás volt kicsit, két

sörtől nagyon berúgtam, de ezt már észre se vettem,

annyit ittam az utóbbi két hónapban, mióta szakítottunk,

hazamentem és korán lefeküdtem aludni, pedig péntek

este volt, amikor mindig reggelig cipelem magam

különböző szórakozóhelyeken. Megtörtént az átváltozás,

többé nem bírom ki ahogy valamilyen számomra

tökéletesen érdektelen részletet mesélsz

a napjaidból, ahogy fáradtan és elviselhetetlen

szépséggel ragyogsz közben. Nem merek többé

találkozni veled, hallgatni a hangod a telefonban,

vagy akárhogyan a jelenlétedben lenni,

miközben nem létezel.

 

 

 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: horvath01, 2011. febr. 22. 10:42 - címkék: vers és kategóriák: Horváth László Imre - 3 komment
Főoldalra ajánlom!

Filctollak

1.

 

Akkoriban épp

a Duma Key-t olvastam.

A főhős elveszti benne fél karját egy autóbalesetben.

Azelőtt építkezések felügyelője volt,

semmi köze a művészetekhez egész életében,

de a balesettől hirtelen tehetséges lesz,

feleségétől elválik, amúgy is a legjobb barátjával csalja,

vesz egy házat Floridában,

aztán a fél könyvön keresztül csak fest, fest megszállottan

furamód a levágott fél kezével valami kísértet kalózhajót.

 

Ez a hajó aztán képről képre egyre közelebb és közelebb kerül

a horizonttól a parthoz, a legénység a parttól az amatőr festő házához,

a tornácról a nappalijához, a múltból a jelenéhez.

 

A könyvet sosem fejeztem be,

talán ezért, hogy egyik álmomban

a pambrookshire-i Newportban,

egy óceánparti üdülőparadicsomban

volt egy hatalmas vásznam

a kisújszállási nappalinkban.

Egy vásznam és rengeteg színes filctollam.

 

2.

 

Anya ott volt velem,

a tárgyak arany fényben ragyogtak,

rajzoltam és beszélgettünk.

Engem is meglepett,

hogy minden mozdulatom,

tollvonásom akkor egyszerre

valamiképpen rend, rendszer lehetett.

 

Az alföld közepén a képekből

az Atlanti óceán szaga

áradt .

 

Én addig álmomban is csak

kriksz-krakszokat rajzoltam,

talán ezért, emlékszem,

hangosan ki is mondtam:

 

KRIKSZ és KRAKSZ

 

Hangosan felnevettem

annyira viccesnek találtam a hangzásukat,

aztán elgondolkodtam, vajon angolul hogy mondjuk.

 

3.

 

Zavarbaejtően

emlékeztettek műveim

egy bristoli süket freejazz-szaxofonista,

feminista, depressziós ötvenes

festményeire, kinek

lakótelepi otthonának fala

telis-tele volt gyönyörű tájképekre

fehér temperával festett,

épp elélvező falloszokkal,

és kinek

fehér alapon vérvörös pöttyös

magassarkú lakkcipője

bevetésre készen várta az ágy alatt.

 

4.

 

Nyár volt, akkor még nem tűnt úgy, a telet már

nem éri át anya. Habár arra emlékszem,

miközben ezt gondoltam,

és talán ki is mondtam

a kikapcsolt tévénkben nézve arcomat,

csak ennyi?, ezt ki lehet bírni - fél lábon!,

ő épp megmozdult,

a fájdalomtól arca grimaszba torzult,

de a következő percben valamiképpen

mégis egészséges lett, ekkor meg arra

gondoltam: ha az embernek céljai vannak,

ha szorult belé némi kitartás, ill. tartás,

tessék, bizony csodákra képes.

 

A kezemre mindeközben valami lúgos vegyszer tapadt,

és fülemhez ért a diófánkból származó hangos Sirály-károgás.

 

4.

 

Aztán látok egy iskolát,

talán azt is én rajzoltam, ahogy a károgást.

Az iskola furcsamód kórház is egyben.

Oda jár tanítani, vagy kezelésre az utolsó időkben,

hiába mondjuk neki, hagyja már a fenébe.

Vagy csak akarjuk mondani…, nem emlékszem.

Csak hogy felveszi minden reggel fehér köpenyét,

menetrendszerűen felteszi vörös parókáját,

szokatlanul erős sminkjét,

amitől arca a bántóan erős napsütésben

egyszerre tűnik mosolygónak

és vicsorgónak.

 

5.

 

Már az ő zsebében zörögnek tollaim,

ringlispíl, szakadt cirkuszi sátor, vattacukrok, ördögnyelvek közt.

 

Azokkal firkálja majd tele

hieroglifákkal, képletekkel, ábrákkal

lila, zöld, vörös kémcsövek füstjében tábláját

egy hátborzongatóan hamis, láthatatlan kalliopé dallamára.

 

---

Megjegyzés: nem voltam elégedett a Literán közölt szövegemmel, ezért dolgoztam még rajta. El is küldtem a módosított szöveget az egyébként nagyon kedves Jánossy Lajosnak, azonban valamilyen oknál fogva mégis az első verzió jelent meg végül. Sajnálom, hogy így alakult, egyúttal persze lehet, hogy teljesen mindegy, a lényeg mindkettőben benne van. Szerintem azért persze ez a verzió jóval pontosabb (valószínűeg még alakul majd bőven.

 

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: eloszezon, 2011. febr. 11. 12:44 - címkék: és kategóriák: - 1 komment
Főoldalra ajánlom!

Sándor vörös

(Fotó: MTI - Kászoni László)

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: eloszezon, 2011. febr. 10. 1:51 - címkék: macska, savaria, szobor, szombathely, vörös, weöres és kategóriák: - még nincsenek kommentek
Főoldalra ajánlom!

Málik Roland: Katonaének


Előző életemben
világháborús katona voltam —
ez immár kétségtelen.

Él bennem két tiszta kép:
esőáztatta vasúti töltésen
baktatok,
a nyirkos síneket, váltakozva
előbukkanó bakancsaim figyelem,
mint aki szökésben van mások,
és végig önmaga elől,
égbelengő drótok alatt,
majd felrémlik előttem egy őrház,
ahol talán az egésznek vége lesz —

És a másik, még erősebb,
még élőbb öntudat:
paradicsomi tisztás
lankáján heverek könyökig
felhajtott katonaingben,
barna cipő, nadrág színigaz zöldben,
negyedórára pihen az ember,
a fegyver,
mellzsebemben csomag Gaulouise,
ettem is valamit,
füstölök,
és most hanyattdőlök,
de úgy igazán,
s az örök égen zúgnak
az aranylombú fák
a háború nyarán
igazi béke,
irgalom az űzetésben,
mert semmi sincs most,
babám is rám gondol, hazám,
és lassan fordul,
köröttem zümmög az egész nagyvilág.

Akárki vagy, mély hitem, ki olvasva látod ezt,
én hiszem, ha valaha jó voltam, s ha az leszek,
hogy jó vagyok, nézd, ebből van mindenem:
ezért vagyok kedves veled,
ha másnak undok vagyok,
ebből fut aranyba hirtelen
a beszélgetésünk, ha hallgatunk,
így tudunk sétálni három napig
egyetlen délután,
erre ül fel zeném a süket csöndben,
ezért tudlak s szeretlek kezdettől, rossz fiad,
ó, Atyám,
s ha már úgy hozta a sors, hogy visszatértem,
mint az elesett katona,
megvallanám:
ha gyűlölnek, ha megvetnek,
szeretnek, de megcsalnak,
megvernek s a földre löknek,
vagy egyszerűen csak meghalok:
akkor is megmarad az az égbolt,
azok a fák, az a dohányfüst,
az egyre zenélő zümmögés —
valami egészen halk nevetés.

(forrás: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/002/malik.html)

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

írta: derwisch26, 2011. febr. 1. 17:31 - címkék: cigi, ég, gaulouise, katona, málik, roland, vasút, vers és kategóriák: - 1 komment
Főoldalra ajánlom!
Régebbiek | Végére »